Március 15.
Sokszor elgondolkozom azon, hogyan is ünnepeljük mi március 15-ét. Mit mondjak, vegyesek a tapasztalataim.
Így, az ünnep előestéjén mindig eszembe jut egy régi, de örökre emlékezetes március 15-e.
Az a bizonyos decemberi népszavazást követő tavaszon Erdélybe utaztam egy kicsiny küldöttség tagjaként. Csíkszeredába.
Előtte azonban, 14-én ellátogattam Tusnádra, Dénes atyához, akihez régi ismeretség és nagy-nagy tisztelet kötött. Megbeszéltük ezt a találkozót, mivel nyárra egy koncertet szerveztem a tusnádi szépséges kis templomba, ahol az atya évtizedek óta szolgált.
Szerettem ízes szavait, ahogy a templom építésének viszontagságairól beszélt, élveztem bölcs humorát, tiszteltem a világról alkotott nézeteit, rendíthetetlen hitét.
Örömmel kopogtattam parókiájának ajtaján.
– Dicsértessék, atyám. – köszöntöttem.
Ahogy beléptem, rám meredt, arca elkomorult, váratlanul rám förmedt.
– Isten hozta. Ide merészelt jönni? Azok után hogy mert idejönni!? Tudja, mi történt, ugye? Hiszen maguk csinálták! Minek jött ide?
Teljesen elképedtem. Olyan váratlanul ért az egész, először fel sem fogtam, mire gondol. Csak álltam ott egy-két percig, földbe gyökerezett lábbal, mikor belémdöbbent, hogy a decemberi eseményekre gondol.
– Na jó, ha már itt van, üljék le!
Leültem, a pamlagnak szinte csak a szélére és nem tudtam mit mondani. Hallgattam. Ő meg visszafordult az asztalhoz, irományai, vagy egy könyv fölé hajolt, nem is figyeltem. Dolgozott, vagy csak úgy tett, nem tudom.
Sokáig csend volt közöttünk. Egy idő után megszólalt.
– Tulajdonképpen mit óhajt?
– Én… én csak.. azért jöttem, hogy…tudja, mi…-dadogtam, de aztán kifakadtam – higgye el, nem akartuk, nem ezt, nem így! Ne haragudjon! Én nem akartam senkit bántani!
-J ól van, no. – sóhajtott egy nagyot, majd odaült hozzám – nem haragszom én. Magára nem. Tudom én, hogy nem maga a hibás, nem az egyszerű emberek, nem azok, akik olyanok, mint mi. Csak fáj, nagyon fáj. Dehogy haragszom én magára! Lássa-e, itt van, igyunk egy cseppet arra, hogy nincs közöttünk békétlenség.
Azzal elővette a pálinkát és töltött egy kupicával. Ittunk a békességre. Aztán koccintottunk arra, hogy a Jóisten megsegít mindannyiunkat.
Jóízű beszélgetésbe mélyedtünk. Elmondtuk, mi minden történt velünk a múlt esztendőben, amióta nem találkoztunk. Sorra vettük a leendő koncert ügyes-bajos dolgait, beszéltünk terveinkről, sok mindenről. Közben ittunk egy gyűszűnyit egymás egészségére, a hívekére, a kórusoméra, szeretteinkére, végül még gyönyörű kandúrjáéra is. Szinte észrevétlen gyorsasággal eltelt az idő. Végül szeretettel adta rám áldását, és én még nagyobb szeretettel, ragaszkodással búcsúztam tőle azzal az ígérettel, hogy nyáron jövünk és nekik énekelünk.
De a tüske bennem maradt.
Hogy milyen mélyre fúródott, azt csak a következő nap tapasztaltam meg. Ott, Csíkszeredában
Másnap reggel a Petőfi iskolánál gyülekeztünk, ott kezdődött az ünnep. Mint régen látott barátot, úgy köszöntöttek. Szeretettel, örömmel. Sok jó ismerős, szeretett barát, akire 15 év alatt szert tettem, amióta cserediák-kapcsolatot ápoltam a város egyik iskolájával. Úgy éreztem, mind ott vannak és megtiszteltetés volt, hogy velük ünnepelhetem ezt a napot.
A gyerekek műsort adtak, velük énekeltük a dalokat. Szép volt. Aztán elindult az iskola apraja-nagyja a főutcára.
Én még ilyet nem láttam!
Ahogy mentünk, a környező házakból, utcákból egyre többen csatlakoztak hozzánk. Ünneplőbe öltözött emberek, kokárdával díszítve, kisebb-nagyobb zászlókkal a kezükben. A madarasi zenekar játszotta a jól ismert dalokat és mindenki énekelt. Lassan emberek százai sétáltak a városháza felé. Ekkora ünneplő tömeget csak a régi május elsejéken láttam szülővárosomban. De az más volt, ott sokszor muszáj volt. Itt meg önként jöttek. Őszintén ünneplő emberek. Felemelő érzés volt.
A városházánál már nagy tömeg volt. Ott zajlott a központi ünnepség. Egy ceglédi kollégámmal beállítottak a koszorúvivők közé. A legnagyobb öröm akkor ért, mikor a koszorút tartó leánykában ismerősre leltem. Ő köszöntött rám, meg sem ismertem volna. Még alsó tagozatos volt, mikor nálunk járt, az én városomban. Most meg már középiskolás. És megismert! Átölelt, megpuszilgatott. Édes Istenem, de gyönyörű nagylány lett, és milyen szép!
Egy kicsit még örömködtünk, de aztán megkezdődött az ünnepség.
Ünnepi beszédet mondott a polgármester. Néma csöndben hallgatták az emberek. Valami baljóslatú, túlságosan is nagy csendben.
Aztán Magyarország képviseletében emelkedett szólásra a küldött.
És akkor elszabadultak az indulatok. Sokan fújogtak, fütyültek, bekiabálásoktól volt hangos a tér.
– Menjetek haza! Nem akarunk hallani benneteket! Ne magyarázkodjatok! Ha akkor nem kellettünk, most se kelljünk! Nem vagyunk a testvéreitek! Hazudtok! Menjetek haza!
És így tovább, újra és újra, meg-megszakítva a beszédet.
Megdöbbentem, megrémített ez az indulat, az iszonyatos harag, megbántottság.
Lassan véget ért a beszéd és felhangzott a Székely Himnusz. Zúgta, énekelte ez a hatalmas tömeg, én meg elsírtam magam.
Kollégám átkarolt, vígasztalni próbált, de nem jött a szó a szájára. Próbáltam én is énekelni együtt az emberekkel, de elcsuklott a hangom, és már nem is sírtam, hanem megállíthatatlanul zokogtam. Éreztem ezeknek az embereknek a mélyésges megbántottságát, a magam tehetetlenségét. Szégyenkeztem.
És még csak ezután indultunk a koszorúkkal. Hosszó, keskeny, kacskaringós úton a tömeg közt. Mentem én is, nagyon egyedül.
Addig azt hittem, őszintén, hogy közéjük is, ezek közé az emberek közé is tartozom. Oly sok kedves barát, kolléga, ismerős élt ebben a városban, akiket nagyon szerettem. Most meg kirekesztettnek, megtagadottnak éreztem magam. Lehajtott fejjel mentem, folyt a könnyem.
Egy idős bácsika simította meg a karomat.
– Ne sírjon, kiskedves, nem magára haragszunk. Maga nem hibás.
Hát csak ez kellett. Annyi könny még nem folyt ki a szememből, mint akkor.
Édes Istenem! Hajnalig nyúló beszélgetések során hányszor, de hányszor végigéltem ezeknek az embereknek a küszködéseit, a megélt keserveket, bánatot, fogcsikorgató dacukat, őszinte örömeiket! Hogy tiszteltem emberi méltóságukat, kötődésüket szülőföldjükhöz, hagyományaikhoz! Élveztem a mindig bennük rejlő humort, agyafúrtságot. Tudtam velük teljes szívből kacagni (nem nevetni), boldogan énekelni. És szívem sajgott, ha láttam örökös vágyakozásukat Magyarország iránt. Mindent elébem tettek, ha náluk voltam. Én, a Magyariból jött asszony voltam a legfontosabb.
És most egy bácsi vígasztalt, aki mindent átélt már, aki csak remélhette, hogy úgy lesz egyszer magyar, ahogy a magyariak saját hazájukban. És még ő vígasztalt.
Fogalmam sem volt, hogyan ért véget az ünnepség. Mintha kiestem volna onnan. Mentem én, ahova kellett, beszéltem, ha kellett, de alig emlékszem valamire is.
Csak délután, barátaimnál eszméltem igazán magamra. Ott laktam náluk, és nekik már el tudtam mondani, hogy körülbelül mi történt.
Megértették.
Azóta is minden évben, amikor az ünnep előtti estén a gyertyagyújtásnál ott állok kis városom főterén a Kossuth-szobor előtt és énekelek, mindig előjön ez az emlék. Ma is ott volt velem. Megszelídült már, de belém égett. Az ünnephez tartozik, nekem ezzel teljes március 15.
